Vidéken koncerteztünk. Még jó, hogy túléltük. Először is a helyi menő csávók nyilván le akarták verni az egész zenekart, mert túl sok vágyakozó pillantás jött fel a küzdőtérről. Másrészt ugye van a szíveslátás, vendéglátás.

Azt ne is kérdezd, hogy borvidéken hogy kerül sör a buliba, mert lövésem sincs. Sem az idejéről, sem a mennyiségéről, bár ez utóbbiról halvány sejtéseim maradtak.

Eljő tehát a reggel, teúristen, száz majom rohangál körbe a fejemben és mind egy székre akar leülni, szóval nem jól kezdődött a nap. Hárli mellettem tápászkodik, és felém lehel egy savanyúszagú mondatot, miszerint "Te Fila, nyomd már ide nekem azt a sört!" Még egy teúristen! A sör reggel sehogy nem jó, még hidegen se, de kinyitva, azaz állottan, bubit vesztve, és melegen... Na ez betett. Az ember nem szívesen gyilkolja meg a barátját, de saját kérésre authentikálom. Vagy mi. Autenáziázom. Mindegy, szóval megölöm finoman. Sör odaad, Hárli hálásan pislog, majd lehúzza a fél üveg, szerintem meghatározhatatlan ízű folyadékot. (Mi van bazmeg, ha éjjel valaki belebrunzolt, ez fel se merült benne?)

Konklúzió: Hárli 15 percen belül HP-kész állapotba jutott, azaz már rá lehetett venni házipálinka fogyasztására, és ha egy percen belül jobbra és balra is kellett néznie, nem esett szét a feje, mint nekem, még 3 óra múlva, gyógyító séta után is. Én ezt a harakirit azóta se próbáltam, bár mindig eszembe jut. Az ember magának mégsem ellensége. Hárli meg egy állat, de ezt azelőtt is tudtuk.