Persze nem csak átvitt értelmű rókákról, hanem valódiakról :) is szeret írni az ember.

Törekszünk a minap (szóval vagy 10 éve) Öcsivel hazafelé. Francnak se volt már kedve semmihez, cigihez meg pláne nem, csak friss levegő kellett volna. Na, ez már csak azért sem teljesülhetett, mert egymás mellett mentünk, és Öcsinek én, nekem meg ő volt büdös.

Teltek-múltak a méterek, nem siettünk. Nem tudtunk. Az azonban az én nagy bajom, hogy mindenre emlékszem, még ha egy medence páleszt is megiszok, akkor is. Szóval már majdnem célegyenesben vagyunk, amikor is azt mondja az én barátom: na akkó itt most megállunk. Pillanat. (Kurva egy udvarias gyerek ám.) És megállunk, ő meg odébbmegy a villanypózna mellé, ráteszi a péklapát kezét a homlokára, mintha vagy a kéz nem lenne az övé, vagy ő nem lenne a kézhez tartozó, és szépen lecsandítja a pózna alját. Meg még 3x. Aztán, mintha csak egy nagyobbat sóhajtott volna, visszatér mellém, engem támogatandó, és folytatjuk utunkat. Ja, volt még hátra 120 méter a fajanszig, de mégse illett volna így hazamenni.

Ebben a sztoriban a költői homloktámasz, ami megismételhetetlen és leírhatatlan. Metrón pulcsiba ordítani, vagy szilveszterkor bőrdzsekit hátbaköpni, esetleg villamosról egy megállónyi sávot húzni... ez mind smafu. Művészlélek vagyok én, értékelem a múzsa jelenlétét.