A legkorábbi vásottságra úgy emlékszem, hogy anyám mesélte el. Ergo eszünk még nem volt arra, hogy a ténykedésünket megemlékezzük, de a huncutság valahol le tudta verni a biztosítékot.

Történt, hogy a tesómmal szépen hazajöttünk. Óvodából vagy kisiskolából, lövésem sincs. Délutánosok voltunk, így egy karaj zsíroskenyér kicsi sóval és pirospaprikával dukált uzsonna gyanánk, meghát ugye addig se beszélünk feleslegesen, míg a kalóriát fel nem vesszük. Dehogynem, csak arra meg jöhetett a dörgedelem, hogy tele szájjal nem beszélsz, meg hogy magyar ember így meg úgy, és persze vedd le a sapkádat.

Kaja megvolt, sziesztaként még szép, hogy hátramentünk focizni. Zörögnek a kapun, nem a mi dolgunk, anyám kisandít, kimegy, valakivel beszél, visszajön, gyertekcsakide, de ez utóbbi már kicsit vészjóslóan hangzott. Mi az, hogy Albertkát ti megvertétek? Szabad ezt? Tessék bocsánatot kérni, többet nem tesztek ilyet, szégyelljétek magatokat.

Hááát, az ember fia nem nagyon mer tagadni ha kész tények elé állítják, főleg nem, ha azt hallomásból az anyja állítja, aki szegény magát igazolandó Albertka apukáját, Albi bácsit tartja maga elé. Mi ketten anyánkat pajzsul azért elől tartva, hátulról ölelve a combját hallgattuk, ahogy Albi bácsi panaszkodik,  és jobbról balról néztük őt alulról. Nem emlékszem, hogy jutottunk oda, de a végén mégsem anyánk felszólítására nyilatkoztuk meg, vagyis csak az egyikőnk, amikor Albi bácsi feltette a zokszókat lezáró kérdést: Ugye akkor rendesek lesztek és többet nem bántjátok Albertkát? Mire a válasz kellően udvariasan a következő volt: De a bácsinak mi az a dudor a zorrááán? Hát persze hogy bibircsók volt, borsónyi, szép barna, ami kellően el is ütött Albi bácsi cserzett bőrének a színétől, de még ez sem akadályozta meg abban, hogy bevörösödjön mint a Komszomol zászló, és hirtelen sarkonfordulással ne húzzon el abba az irányba, ahonnét előtűnt.

Anyánk politikus volt, hangosan nem röhögte el magát, sőt, a szemünk láttára még halkan se, de ahogy utólag elmondta, rémesen bejött neki a lényeget megragadó eszünk és a tetteinkért messzemenően felvállalt felelősségérzetünk.